AMERIKA MELLTARTÓ NÉLKÜL
A legnagyobb magyarok
Bálint Ferenc utolsó frissítés: 11:25 GMT +2, 2003. november 12.[útinapló] Mindenkinek, aki megkérdi tőlem, miért mentem az Egyesült Államokba, azt válaszolom, hogy az ok egy transzcendentális élmény keresése volt, másszóval meg akartam fogni Isten lábát.
Az elhatározáson kívül az utazáshoz pénz és vízum szükségeltetik. Pénzt nagyon sokféle módon lehet szerezni, például kölcsön lehet kérni a banktól, van aki megdolgozik érte, akad olyan, aki bérbe adja a lakását, s úgy hallottam, az ügyvédeknek a legegyszerűbb, ugyanis ők
eladják az anyjukat.
A pénz mellett nem elhanyagolandó az sem, ahogy vízumra teszünk szert, de ez már könnyebbnek tűnik, ezek a vízuminterjúk nagyon viccesek szoktak lenni. Az amerikai leül velem szemben, s elérkezünk ahhoz a mindent eldöntő kérdéshez, hogy a vízumom lejártával haza fogok-e jönni. Angolul bólintok, ami nem igazán győzi meg, ezért megkérdi, hogy mivel foglalkozom, mondom, hogy humorista. Jó viccnek tűnik.
– Tényleg?! – csillan föl a szeme. Mint Eddie Murphy?
– Persze – válaszolom. – Csak nála sokkal nagyobb. Röhögtünk. Kaptam vízumot.
Annyira peches vagyok, hogy a repülőgépen csak egyetlenegy férfi légikísérő volt, és én pont őt fogtam ki. Gyanítom, ő volt a steward. Mindenkit megnyugtatott, hogy nem kell félni a repüléstől. Ha tudok egy kicsit németül, elmondtam volna neki, hogy én
nem a repüléstől félek, hanem a leszállástól.
A repülés előtt természetesen átlapoztam egy útikönyvet, amely felhívta a figyelmem, hogy az út alatt kerüljem a más utasokkal való „duhajkodást”, rendszeresen tisztálkodjam a tetvek elkerülése végett, illetve tartózkodjam a romlott hús fogyasztásától. Az útikönyv szerint, az első dolog, amit megpillantok, a Szabadság szobra lesz.
Az első dolog, amit megpillantottam, a vámügynök volt. Mérgemben elhatároztam, hogy soha többé nem fogadom meg a tanácsát az 1908-ban kiadott Munkács-Végh: Hajóval Amerikába című könyvnek.
Ellis Island a neve annak a szigetnek, amelyen 1892 és 1924 között több, mint 22 millió bevándorló érkezett az Egyesült Államokba. Az adatok szerint ezek csak egy része magyar. Rendszerint a férfiak érkeztek meg először, s ők, ha sikerült elég pénzt összeszedniük, maguk után hozatták feleségüket és gyermekeiket. A sziget körülbelül három mérföldnyire van New Yorktól, rögtön a Szabadság-szobor szomszédságában.
A bevándorlókat orvosi és pszichológiai vizsgálatoknak vetették alá, s amennyiben átmentek ezeken, megkapták az amerikai állampolgárságot. Ha a vizsgálatok alatt kiderült, hogy valamilyen gyógyíthatatlan vagy fertőző betegségben szenvednek, hazaküldték őket a következő hajóval. A bevándorló hivatal 1990 óta múzeumként működik, rengeteg korabeli fényképpel, dokumentummal, és minden bevándorló adatait tartalmazó, hatalmas adatbázissal.
Az egyik teremben felfedezem a magyar bevándorló archetípusát, és igazán meg sem lepődöm, már előre vártam arra, hogy mikor pillantom meg a szakállas lengyelek, tagbaszakadt írek, turbános törökök között az egyszerű fejkendős magyar szolgálólányt.
Nem tudom, mit gondoljak az amerikai emigrációs hivatalról, de mintha a többnyelvű, bevándorlókhoz intézett plakátokon a megcélzott lengyelek, olaszok, görögök és zsidók mind úgy néznének ki, mintha székelyek lennének.
Egy korabeli karikatúra témájául a bevándorlók által terjesztett betegségeket választja, s ezek közül is az egyik legveszélyesebbet: a kolerát. A rajzon a Halál érkezik egy hajó orrán, övén a „cholera” felirattal, és ami meglepő: török népviseletben. Ez a plakát abban az időszakban készült, amikor az amerikaiak még nem voltak annyira politikailag korrektek.
Az a kivándorlást magyarázó indok, hogy azért megyünk el, mert itt vannak a románok, teljesen abszurdummá válik a következő szobába érve. Az alábbi plakát a bizonyíték arra, hogy a románok mindenütt ott vannak:
A másik nagy bevándorlási hullám éve 1956, ekkor érkezik ki a New York-i magyarság számottevő hányada. Jelenleg körülbelül százötvenezer magyar él New York-ban, az évszám pedig semmit sem változott, megrökönyödve tapasztalom, hogy itt most is 1956-ot írunk.
Felfedezőmunkám azzal kezdődik, hogy megtudom, hogy a New York-i magyar kulturális központot hazámfiai hatalmas nyelvi kreativitásról téve tanúbizonyságot, elnevezték New York-i Magyar Kulturális Központnak.
Nagyon nehéz megtalálni ezt a helyet, mivel kevesen tudják, hol van, s mindezek mellett pletykaszinten ugyan, de mindeni szidja. A programot nézve kiderül, hogy a New York-i magyarságnak három nagy vallásos ünnepe van: a Karácsony, a Húsvét és október 23.
Szerencsém van. Október tájékán egymást érik a megemlékező és ünnepély-estek. Ez rendszerint ének- és szavalóestekből állnak össze, nagyon ritkán balettbetéteket is beiktatnak a mulatságba, hogy a kedves nézők ezalatt nyugodtan kimehessenek pisilni, anélkül, hogy azzal stresszelnék magukat, hogy valamiről lemaradnak.
Természetesen a New York-i magyarság nemcsak megemlékezik, hanem zenés-táncos összejövetelekre is eljár. A bő választékból csak megemlítem a Kárpátok Népi Együttes előadásában a János Vitézt, a Korda György és barátait, Komár László és barátai, és utoljára, de nem utolsó sorban a Szikora Róbert és barátai bulikat.
Ritkábban ugyan, de
Dancs Annamari is kap meghívást New York-ba, ahol ugyanis nagy sztár. Ehhez hozzá kell tenni, hogy odakint mindenki nagy sztár, aki felismerhetően el tudja dúdolni a „Nemcsak a húszéveseké a világ” című slágert. Dancs mellett olyan nagyságok is fellépnek a magyar közösség előtt, mint Kozsó, Lagzi Lajcsi, Balázs Pali, Katona Klári és a Dupla KáVé. Ott-tartózkodásom alatt végig élt bennem a gyanú, hogy
Zámbó Jimmy nem halt meg, hanem valahol New York-ban koncertezik.
A kulturális élet másik fellegvára a magyar színház, amit (meglepetés) Magyar Színháznak neveztek el. A színházat Cserei Erzsébet vezeti, időnként vannak előadások, de ezek nagyjából a "Hazám, édes hazám – vers és himnusz-felolvasóest", valamint "Kiss János tiszteletbeli vendégszereplő önálló operett- és fuvolaestje" cím alatt futnak. A nézők átlagéletkora hetven év, a nézőtéren helyet foglalók átlagszáma ennél jóval alacsonyabb.
Ennyi kultúra után elhatározom, kerítek egy magyar nyelvű újságot. Kellemesen meglepődöm, ugyanis rögtön négy is adott. Ez a kellemes meglepődés addig tartott, amíg beleolvastam ezekbe. Elhatároztam, egy rövid gyűjtéssel kijegyzetelem a New York-i magyar médiában leggyakrabban használt szavakat és kifejezéseket:
magyarul dobogó szív, hídszerep, ötvenhat, örökzöld slágerek, érdemes művész, emléktábla-avatás, Demjén Ferenc, megmaradás és lelkes fiatalok.
A legjobban nevetni a Magyar Szó nevű hetilapon lehet, amely tulajdonképpen a helyi magyar kisközösség kulturális szintjének tökéletes és metaforikus leképezése. Négy-nyolc oldalon megjelenő fekete-fehér újság, amit 1975-ös módszerrel még mindig kézzel raknak össze.
Természetesen nem egészen elmaradott a technika, mert Wordban begépelik a cikkeket, azokat kinyomtatják, és a papírfecniket összefénymásolják. Az előállításához tehát, a fõszerkesztő kívánsága ellenére, villanyáramot használnak!
Kezdetben gondolkoztam azon, hogy készítek pár grafikát, amely a Godzilla című film reklámkampányát véve alapul, Széchenyiről, a legnagyobb magyarról emlékezik meg, s művemet elviszem a főszerkesztőhöz.
Munkámra nagyon büszke voltam, és biztos voltam benne, tetszeni fog, ezért elkészítettem a második grafikát is, amelyik szintén az eredeti koncepciót vette alapul. Itt már gondjaim voltak az óriáshüllő és a hajdani magyar politikus összemérésével. Ez meg így néz ki:
Az eredményt látva többen azt javasolták, hogy a New York-i magyar társadalom művészetemre még nem érett meg. Az utazó természetesen körbejárhatja az igazi magyar helyeket is, meglátogathatja a Hungarian Meat Marketet, bekukkinthat a Drótos Brothers üzletébe vagy a Kállai Gulyásosba, de akkor sem lesz érzelmileg szegényebb, ha mindezeket kihagyja. Enni inkább a Pick szalámit javaslom.
Mielőtt még a New York-i magyar kulturális élet élvezete teljesen kifárasztott volna, felfedeztem, hogy léteznek amerikai magyar humoristák. A feladat nem volt egyszerű, magyar humoristákat nagyon nehéz találni Amerikában, nekem mindössze egyet sikerült. A neve Kántor Pál, foglalkozása szerint református lelkész és valószínűleg
ő gyártja a világon a legrosszabb szópoénokat.
A művésznek a Hogyan fedezték fel Amerikát a magyarok?; című írása keltette fel az érdeklődésem, amely véleményem szerint annyira rossz, hogy az már szórakoztató:
„Hihetetlen, de Amerikát magyar lányok fedezték fel, és azt Árpád fejedelem húgáról, A Marikáról nevezték el. Ezt rajtam kívül nem tudja senki.” Az olvasó azt hinné, hogy ennél rosszabb nem lehet, de téved. A szerző ezután elkezdi megmagyarázni az amerikai államok neveinek jelentését, s nem kis meglepetésünkre kiderül, mindenik magyar eredetű:
“Deres lett a határ. Egy szerdai nap, a heti nagymosáskor, a kiterített ingek alatt elszakadt a kötél, és a megfagyott ingek a földre hullva állva maradtak. Marika azt kérdezte: "Vasing tán a mi blúzunk?" A lányok olyan érdekesnek találták az eseményt, hogy azt a helyet egymás között úgy hívták, hogy "vasing tán?" Idővel az utókor már úgy írta, hogy Washington.“
A dolgozat tanulmányozását kizárólag nagyon erős idegzetűek folytassák: “Északra hegyes, dombos tájat találtak Marika társai. Már tél volt, amikor kalandozásaik során erre a vidékre eljutottak. Egy este fakéregből szánkót csináltak, és mint a gyermekek csúszkáltak a dombokon.
Egyszer csak Ida odakiáltott unokatestvérének: "Gyere ide Marika! Itt messze csúszhatsz." Ennek a helynek a neve még ma is "messze csúszhatsz", de sajnos az amerikaiak annyira kitekerik a szavainkat, hogy csak tudományos kutatások folyamán találtam meg, mi is az ősi jelentése a Massachussetts szónak.”
Megígértem magamnak, hogy bárhová utaznák a továbbiakban, soha többé nem keresem meg a helybeli magyar közösséget. Később, mikor egy barátom azt mondta, hogy azért fog kivándorolni New York-ba, mert ott van a kulturális élet, igyekeztem nem szemberöhögni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!