AMERIKA MELLTARTÓ NÉLKÜL
A mohikánok és a fegyverviselés modern szabályai
Bálint Ferenc utolsó frissítés: 18:48 GMT +2, 2003. november 27.[útinapló] Sólyomszem és Csingacsguk, a fehér és a rézbőrű ember között egészen újszerű kapcsolat működött. Egyszerű, lecsupaszított, tiszta emberi kapcsolat. Valahogy sokkal mélyebb, mint a szex...
Eredetileg a tervem az volt, hogy az Egyesült Államokat a legkülönfélébb embereken keresztül és történeteik segítségével mutatom be, így lehet a legegyszerűbben nevetni egy egész országon. Tervemről lemondtam, mikor megismertem
Mellissa Ezüstkörmöt,
a mohikán lányt, aki sohasem hallott James Fenimore Cooper ról. A lány neve tényleg Mellissa Ezüstköröm volt, s biztosított róla, ez eredeti indiánnév, nem pedig valami újszerű anyakönyvezési trend. A törzs tagjai közül senkit sem hívnak például Donna Vastagabb Szempilláknak.
Delaware állam eléggé szegényes és béna hely, egyetlen pozitívuma, hogy nincsenek adók, ami eleve furcsa tulajdonság, ami az amerikai államokat általában illeti. Mellissa huszonnégy éves, s születése óta itt lakik. Egyedül neveli két gyerekét, a férje is indián, de elhagyta őket. Férjéről többet nem beszélt, egyszer említette még mindössze, s akkor is csak annyit mondott, másik törzsbe házasodni marhaság, és hogy a huronok mind hülyék.
Elég bénán indult az ismerkedés, mert miután bevallotta, hogy ő mohikán, én csak a fejemet csóváltam, hogy az nem lehet, mert olvastam, ők mind meghaltak. Aztán szidtuk egy kicsit James Fenimore Coopert. Később meséltem neki Funarról és a nacionalizmusról is, s azon röhögtünk, milyen abszurdan hangzott volna, ha a bevándorló angolok annakidején azt mondták volna az indiánoknak, hogy
"Söprés haza az országotokba!"
Sztereotípiákról lévén szó, az indián lány is megkérdezte, vannak-e Erdélyben vámpírok, én mondtam, hogy persze, de a rendőrség vadássza őket, mert ha egy éven belül nem ölik meg mindet, nagyon meggyűlik a bajunk az Európai Uniós csatlakozással.
Itthon
a szüleim egy kicsit meglepődtek, mikor megírtam nekik, hogy megismertem ezt az indián lányt, sőt a rezervátumba meghívott egy indián tanácskozásra, és a szüleinek is be fog mutatni. A barátaimat az érdekelte, hogy hosszú sasorra van-e a lánynak?
Mellissa nevetett, mikor meghallotta, milyen sztereotípiák keringenek róluk, és közölte, örül, hogy végre van egy újságíró ismerőse, aki személyes gerillaharcot indíthat ezek ellen. Megígértem neki.
Egyébként tényleg hossszú sasorruk van.
Az előítéleteim mindközben rögvest az előbb említett James Fenimore Cooper és Karl May nevű úriemberekre kentem, főleg eme utóbbira, aki német létére, úgy tűnt, nagyon mélyen elmerült az indiánlét bugyraiban. Vagy például képzeljük el James Fenimore Coopert, amit a párizsi Louis Quatorze szállodában fekszik pihe-puha ágyában és Sólyomszemről és Csingacsgukról álmodozik, amint azok szűz erdőkön át követik a szarvasok nyomát. "Hiába, a férfiak a hazugságokból élnek..." – mondta Mellissa.
Sólyomszem és Csingacsguk
között egy egészen újszerű kapcsolat működött. Egy olyan, amelyről addig senki sem mert írni. A fehér ember barátja a rézbőrű volt. Egyszerű, lecsupaszított, tiszta emberi kapcsolat. Valahogy sokkal, de sokkal mélyebb, mint a szex...
A legnagyobb demokratáknak, például Abraham Lincolnnak is ezért az eszméért kellett öngyilkosoknak lenniük. Lincoln egy színházépületben remekül meg is szervezte magának, természetesen egy gyilkos igénybevételével. Mellissa szerint a demokrácia Amerikában mindig egyfajta öngyilkosság. Vagy mások meggyilkolása.
És ilyenkor mindig az indiánokra gondolt.
Az indiánokban megvan a hajlam örök igazságok folyton-folyvást való kimondására. Ez a jellemvonás Csingacsguk esetében az itt felsorolt kiszólásokban merült ki: "Az a harcos, aki nyitva tartja a szemét, jól látja az ellenséget", vagy "A kutya sohasem hazudik, de mikor mondott igazat a farkas?".
Szerencsére Mellissa csak olyanokat mondott néha, hogy soha ne vegyünk Washingtonban feketéktől heroint; keressük inkább a latino árusokat. Az ilyen fontos részletkérdésekhez értett nagyon. A rezervátumba menet az indián történelemről beszélgettünk, pontosabban ő mesélt, én röhögtem, ez lévén az egyik olyan dolog, amihez leginkább értek. Amolyan szimpátia-nevetgélés volt, elvégre plasztikusan kifejezve
rengetegszer megszívták az indiánok.
Először is indiánoknak nevezik el őket, s mindössze azért, mert a hülye Kolumbusz pár mérföldet elszámolt. Ha létezik önirónia, akkor lennie kell nép-iróniának is. Az indiánok ez utóbbiból bőséggel fel fegyverkeztek. Példának okáért úgy jellemzik a szomszédos államot, Virginiát, hogy az az első földdarab, amit még önszántukból adtak oda a bevándorlóknak. Mellissa szerint földjeiket azért vesztették el, mert akkor még nem volt kiépítve az az indián infrastruktura, amire alapozni lehett volna a harcban. A másik indok meg a whisky, irodalmi nevén a tüzes víz.
Megérkezünk a rezervátumba,
az út két oldalán lakókocsik, néhány előtt férfiak ülnek és pipáznak. Megtudom, egy részük marihuánát szív, ugyanis a rezervátum területén, indián törvények vannak érvényben, s így füvezni szabad. Mellissa szerint ez amolyan mini Hollandia.
A lakókocsik után házak; errefelé már módosabb családok laknak. A mohikán lány szülői házát az utca végén találjuk. Ez a házhely bizonyos előnyökkel jár, s csak olyan kaphatja meg, aki munkájával segíti a törzs Ügyét. Ez biztosan az anya lehet, mert az apja, hát az sajna dilibogyó.
Meg van győződve arról, hogy az amerikai kormány beépített egy chipet a fejébe, hogy mindig tudják, mi jár a fejében. Éppen ezért, igyekszik mindig másvalamire gondolni, mint a saját gondolatai. Így mindig átveri azokat a szopósokat a kormányból, hogy az ő szavaival éljek.
Az indián tanács ülése alatt
mindenki ünneplőbe, a hagyományos mohikán népviseletbe öltözött, néhányuk az ünnep kedvéért leborotválta a haját, s csak egy tincset hagyott meg leghátul, pontosan úgy, ahogy azt Az utolsó mohikánban olvastam. Megkérdeztem tőlük, szabad-e fotóznom, nem lopom-e el ezzel a lelküket, vagy valami ilyen marhaságot nem követek-e el, mire egyszerűen csak annyit mondtak, hogy fotók fognak készülni, uff.
Már a felénél tartott a tanácsi ülés, mire az indián fotós megérkezett, erre mindenki haragosan mutogatni kezdte neki a karóráját, s a gesztus egyszeriből ismerősnek tűnt.
A tanácskozás olyannak bizonyult volt, mint bárhol máshol egy hasonló, további adókedvezményeket szavaztak meg maguknak, s mikor ez megtörtént, következett a party time, előkerült a négy üveg Johnnie Walker.
Eme incidens miatt nem kaptam sohasem azokból a bizonyos fotókból, ugyanis (mint megtudtam) az indián nép nem szeretné, ha a világ azt hinné róluk, hogy alkoholt fogyasztanak a paláveren. "– De hiszen az indánok alkoholizálnak a tanácsban" – érveltem a fotókat követelve. "– Na igen, ez megint más" – írta vissza Mellissa apja.
Aunt Larissa, Mellissa nagynénje csak fesztiválokra jár, s ezért öltözik kizárólag csak a tradicionális delavár ruhába. Azóta is ír nekem, s e leveleket nagyon kedvelem, ugyanis a nagynéni minden e-mailjét természeti képpel indítja. Így kezdi: az indiánok fölött sötét felhők gyülekeznek, ezért nem küldheti el a tanácson készült fényképeket. Egy másik levele szerint a nap csak akkor süt ki ismét a mohikánok fölé, ha azok a fényképek az indiánokról és a whiskys üvegekről nem jelennek meg a sajtóban.
Végtére is ki vagyok én, hogy beleavatkozzam a meteorológiába?
Legutóbbi levelük győzött meg arról, tényleg nem érdemes még a meglévő fotóimat sem közölni róluk:
"Az indiánok régen késekkel és tomahawkkal harcoltak a földjeikért, ma sokkal hatékonyabb fegyverekkel teszik ugyanezt. Vannak ügyvédeik." És ki mer ujjat húzni egy öltönyös alakkal, aki betéve tudja a büntető törvénykönyvet?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!